Szerelem. Mindannyian vágyunk rá, próbáljuk meglelni ezt a parányi kis varázslatot a világban. Megmagyarázhatatlan, kielégítő, szenvedélyes, olykor fájdalmas. Mitől leszünk szerelmesek? Miért szeretünk bele olyanba, aki sosem fog viszont szeretni, s mért szeretnek belénk olyanok, akik közömbösek számunkra? A szerelem olykor talán büntetés. Ha rossz emberbe szeretünk bele, legyengít, akár egy betegség, ami az ember lelkét falja fel.
A szerelem számomra háborús övezetté vált. Szívem köré égig érő falakat húztam, rendíthetetlen katonák őrizték biztonságát éjjel-nappal. Olykor megrohamozták a falakat, ám senkinek nem volt esélye bejutni. A nappalok éjszakába fordultak, majd hetekbe, hónapokba. Senki nem dörömbölt már a falakon jó ideje, mikor váratlanul egy lovag tűnt fel a színen. Nem volt lova, hadserege, se páncélja. Csak leült a fal mellé, s türelmesen várt.
Ekkor ismertem meg Ádámot. Különleges férfi volt. Két méter magas, kék szemű, jó humorú férfinak ismertem meg. Nem az a tipikus jóképű férfi, különleges vonásai tették egyedivé. Pont az esetem, a mosolyával hódító ragyogó szemű pasi. Homlokát egy piros tűzfolt díszítette. Sosem láttam még ilyet ezelőtt, mégis rabul ejtett. Már-már túl tökéletesnek tűnt. Ha az ember hosszú időn keresztül csak csalódásokat él meg, valahogy képtelen befogadni hirtelen a pozitív történéseket. Különös újdonság volt, hogy vele jól éreztem magam a randikon. Úgy telt el hat teljes óra egy teaházban, mintha csak fél órácska lett volna. Már két hete randiztunk, de nem mertem beleszeretni. A fal felfogott minden érzelmet.
Már besötétedett, csak az utca lámpák fényei ragyogtak az éjszakában. Késő nyári este volt ez, amikor a lányok már fáznak, a különleges férfiak pedig lovagias gesztusként felajánlják nekik a pulóverüket. Én is egy ilyen lány voltam, elveszve egy férfi meleg pulóvere alatt. Ketten álltunk a buszmegállóban, tipikus jelenet volt. A pulóverbe bugyolált lány mondd valami vicceset, a férfi felkacag és átöleli kedvesét. Úgy szeretlek! - mondta Ádám mosolyogva, majd elengedett. Megdermedve álltam az információ hallatán. Lesokkolva szálltam fel a buszra és csak egy megálló kellett hozzá, hogy a gondolat örvényekből szavak legyenek.
- Azt mondtad a megállóban, hogy szeretsz. - jegyeztem meg halkan, szinte suttogva.
- Tényleg? Észre sem vettem, csak úgy kitört belőlem.- mondta Ádám, félig elpirulva.
- Szóval, szeretsz? - feltettem a kérdést, mielőtt belegondoltam volna, mit is kérdezek. Már nem is akartam tudni a választ.
- Tudod, én nagyon jól érzem magam veled. Folyton csak rád gondolok és ha nem vagy velem, nagyon hiányzol. Igen, szeretlek. Azt hittem, voltam már szerelmes életemben, de az a két alkalom semmi ahhoz képest, amit most érzek irántad.
Szavait lassan és óvatosan intézte felém, mintha Ő is félne a választól. Megsemmisülve ültem mellette, mintha valaki kést szúrt volna a mellkasomba. Testemet elöntötte a forróság, szívem gyorsabban kezdett verni. Éreztem, ahogy leomlanak a falak szívem körül. Őszinte örömmel a szememben mosolyogtam rá, majd megcsókoltam. Újra merek szeretni.
Azt mondják, hibát követ el az, aki falakat emel a szíve köré, hiszen nem csak a fájdalmat, de a boldogság lehetőségét is kizárja vele. Én azt mondom, emelj olyan magas falat, amilyet csak bírsz, ha úgy tartja kedved. Szerezz várárkot, sárkányt, hatalmas bástyákat. A szíved sosem lesz biztonságban. A szeretet áttöri az áttörhetetlent, megmássza a megmászhatatlant és legyőzi a legyőzhetetlent. Az égbe repít, majd tört döf a hátadba. Bármit is tesz veled, nem menekülhetsz, nem védhet meg semmi. S hogy miért? Ez a szerelem. Megmagyarázhatatlan, kielégítő, szenvedélyes, olykor fájdalmas.
