Hétfő
két lélek az asztrál síkon,
érezni akart valamit, így leültek egy mandalára.

Teafüstben kezdtek halványan 

testet ölteni, s ó, ha testük volna,
csak egymás kezét fognák. Ábrándoztak.

Kedd
Testé gyúrta magát a lélek, s csoda varázsban éltek.
Kacagtak, hogy gyomruk fájt és nem érdekelte őket más. Megkapták,
ezerszínű virág-pompát, szerelmet.

Szerda
Sötét felhők takarták a napot,
két lélek vizet kapott. Nem
vagyunk ugyanolyanok. Te ilyen vagy
én olyan, hogyan legyünk így
boldogan, el ezen a világon.
Érezlek, így nem engedlek,
a többit meg ne tekintsd tehernek.

Csütörtök
Kettő lélek egybeforrt. Kettőt léptek, kettőt láttak, kettőt
véltek. Együtt sírtak, egymás
karján, s azt hitték bambán,
hogy örökké tart minden,
mert hozzájuk fogható nincsen.

Péntek
Mégis különbözünk, nagyon. Elszakad
két lélek. De nélküled hogyan
éljek? Gyere vissza,
karjaimba.
Elfelejtettem hogyan létezzek
úgy, hogy közben nem érezlek.
Fontosabb lettél, mint a levegő.
Legyél újra velem, az felemelő.

Szombat
Egy törzsé válnak újra, ráléptek
a szív útra. Szeretet emeli fel őket, többé el nem válnak,
hisz tudják, egymásnak lettek teremtve, hogy így éljenek,
nevetve.

Vasárnap
Hirtelen, ahogy a villám becsap,
egybeforrt lelék kettészakad.
Erősebbik szakította, önmagát
kijózanította. Nem érdekelte már
szerelem, csak nyalogatni való
sebeken, akar élni ezentúl.
Egy lélek, két szívvel,
nem törődik a testtel. Elszáll
újra, más világba. Nem érti
miért történt, ő csak szeretni
akart, de másiknak nem kell,
hát éljen magával az az ember.

De semminek nincs vége. Mindig jön egy új hét, egy új hónap, egy új év. Folytathatod, ahol abbahagytad, vagy kezdheted tiszta lappal. A folytatást Te írod. Szívből. 

Egész életünkben címkéket viselünk. Már életünk első napjaiban is különböző tulajdonságaink alapján becézgetnek minket. Aztán, ahogy öregebbek leszünk, egyre kegyetlenebb címkéket aggatnak ránk. Dagadt, hazug, képmutató, semmirekellő. Persze, mindig akadnak szerencsésebb kivételek, akiket kedvesnek, szexinek vagy életvidámnak titulálnak. Na de mi van akkor, ha valaki megpecsétel minket a tökéletesség címkéjével? Lehetünk teljesen tökéletesek valaki számára? Egy tökéletes ember teljesen hibátlan, vagy csak szerethető stiklikkel rendelkezik? 

Nem emlékszem mi történt aznap délelőtt. Azt sem tudtam már, milyen életem volt azelőtt, mielőtt átléptem azt a küszöböt. Csak azt tudom, hogy Ő állt előttem. Csupán azt láttam, ahogy kék szemei rám ragyognak. A szavak hirtelen ódivatúakká váltak. Minden apró mozzanatnak és érintésnek saját jelentése volt. Közelebb lépett, majd erősen magához szorított. "Hiányoztál" Ajkával lágyan csókokat lehelt az enyémre, majd kezével finoman végigsimította az arcom. "Szeretlek" Egyre hevesebb csókjai közepette, letépte rólam a pólót, s már nadrág sem takarta izmos combjait. "Kívánlak".

Mindig is elvarázsolt a természet gyönyörűsége és változatossága. Az ősz színei megbűvöltek, a nyarakat mezítláb töltöttem. Valami különös összhangot éreztem, ahogy lábujjaim belefúrtam a földbe, s talpamat fűszálak simogatták. Sosem gondoltam bele, milyen érzés lehet teljesen csupasszá válni, tökéletesen szabadnak érezni magam a természetben...

Sosem voltam az a fajta nő, akit megríkatnak a romantikus filmek, vagy aki mindent képes elfelejteni egy szép virágcsokor láttán. A legszebb rózsa, vagy a leggyönyörűbb film sem változtathat ezen. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer majd egy férfi szeretete fog meglágyítani....

Jól tudjuk, mennyire fájó lehet egy harmadik fél jelenléte kapcsolatunkban. Sajnos nem csak egy  nimfomániás cafka újabb barátnő jelölt lehet az, aki befurakszik két szerelmes közé. Mi van akkor, ha a férfi tökéletes lenne, de egyszerűen képtelen vagy élvezni a társaságát, mert folyton az anyja nyakán lóg? A legszomorúbb az, ha nem anyós-pajtás furakszik a kapcsolatba, hanem pici fiacskája rángatja bele akarva-akaratlanul. 

Néha elöntenek minket az érzelmek. Úgy zúdul ránk a fájdalom, az öröm, vagy éppen a meglepettség, akár egy lavina. Megbénít, átveszi az uralmat a testünk fölött, olykor még bele is remegünk. Miért zúdulnak az érzelmek a józan észre és temetik mélyre azt? Talán néha muszáj engedni az érzelmeknek, ahelyett, hogy túlgondolnánk mindent? Mind tudjuk, mitől indul útnak egy lavina. De mi engedi szabadjára ezt a mindent elárasztó érzelmi vihart a lelkünkben? Általában, egy férfi.

Szerelem. Mindannyian vágyunk rá, próbáljuk meglelni ezt a parányi kis varázslatot a világban. Megmagyarázhatatlan, kielégítő, szenvedélyes, olykor fájdalmas. Mitől leszünk szerelmesek? Miért szeretünk bele olyanba, aki sosem fog viszont szeretni, s mért szeretnek belénk olyanok, akik közömbösek számunkra? A szerelem olykor talán büntetés. Ha rossz emberbe szeretünk bele, legyengít, akár egy betegség, ami az ember lelkét falja fel. 

Talán minden nő életében van egy olyan férfi, akit sosem kaphat meg. Akiről ábrándozunk, akire vágyunk és akit tökéletesnek látunk. Valljuk be, imádjuk az elérhetetlen dolgokat. Úgy szeretnénk kinézni, mint egy szupermodell retusálás után. Úgy szeretnénk viselkedni, hogy egyszerre tűnjünk intelligensnek, viccesnek és kedvesnek. Lényegében a tökéletességre törekszünk, megszállottan hajszoljuk a felépített ideálokat, s nincs ez másképp a férfiak terén sem....

Ha az ember lánya már jó ideje szingli, valami téveszme azt sugallja, hogy amint megtaláljuk a nagy Őt, minden rendben lesz az életünkben. Megszállottan keressük a boldogságot, ám mindig rossz ajtón kopogtatunk. Egyedülállóként hiányzik a szex, a romantika, még több szex és a gyengédség. Miután elköteleztük magunkat, egy idő után elegünk lesz a bonyolult és fájdalmas párkapcsolati problémákból, s újra vágyódunk régi életünk után. Lehetséges, hogy nekünk embereknek semmi sem elég jó? Miért vágyunk mindig arra, amink nincs?